Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az unokatesók

 

 hajo-1.jpg

Mindenkit meglepett, amikor a kapitány hangja betöltötte a nyolc emeletet.

         – Hölgyeim és uraim, elnézésüket kell kérnem, hogy egy légköri esemény miatt el kell térnünk az eredeti útvonaltól. Remélem, nem kell nagy kerülőt tennünk, de a National Hurricane Center's Atlantic Tropical Weather Outlook értesítése szerint egy rendkívüli erősségű vihar órákon belül keresztezné az utunkat, ha nem tennénk meg azt a kis útvonal módosítást. Kérem, ne ijedjenek meg, ha mégis érintene bennünket a hurrikán oldalszele, mert hajónk a világ legbiztonságosabb úszó járműve.

         A baráti társaságoknál a hurrikán lett a téma, a tévék előtt egyre többen álltak meg, még ha egy percre is, hogy lássák, miféle szörnyeteg húz majd el mellettük. Roy már vagy a negyedik képernyő mellett ballagott el. Egy-egy pillanatra látta a műholdképet a felhőről, de nem akart ezzel foglalkozni. Elege volt a vihar előtti ideges készülődésből, amit a nagyszüleinél annyiszor végigélt. Kathryne-t kereste a szemével, már úgy volt, hogy rátelefonál. A játékgép melletti képernyőből felvillanó fény állította meg egy pillanatra, majd nem is értette hogyan, de húzta a feje, finom szédelgős érzés tompította el a tudatát. Alig tudott az üres székig elbotorkálni. Kicsit émelygősen pislogott, majd behunyta a szemét, és várta, hogy a különös érzésnek vége legyen. Nem volt kellemetlen, mégis eszébe jutott, talán a vérnyomása bolondozik? Még sohasem lett rosszul, a tengeri betegségről meg csak olvasott. Lassan próbálta kinyitni a szemét, nehogy újra bolondot csináljon belőle a szédülés.

         Tudta, hogy már nyitva a szeme, mégsem látott semmit. Valami kékes köd vette körül, úgy tűnt, mintha víz alatt lenne, de a kezeivel nem tudta érzékelni, mi lehet az. A szék nagyon furának tűnt, mintha nem is szék lenne, hisz állva nézelődött és… a könnyedség! Igen, a könnyedség! Szinte súlytalannak érezte magát, majd a hangok, amik mellette megszólaltak, kirajzolták a beszélőket is. Álom lehet ez, cikáztak a gondolatai.  A vihar! Igen, ha most belecsíp a nyakába, biztosan felébred. A csípés valóban az agyáig villant, bár a kezei lazán lógtak, ujjai egymásba fonódtak.

         – Minden szenzor a helyén, sétálgass barátom! – hallott egy kedves hangot, majd a hang gazdájának mosolygós képe is kirajzolódott a ködös semmiből. – Bátran bejárhatod a teret, de a segítségedre számítok. Csak hívj, ha a logikád megreked, vagy az érzéseid falba ütköznek.

         – Kicsit zavaros ez most nekem, de biztosítalak, hogy érzelmileg stabil vagyok – mosolygott ő is, és közben Kathryne-re gondolt.

         – Ahogy én tapasztaltam, az emberi pszichén rengeteg a kolonc, és néha örvénybe kényszeríti a rációt.

         – Hú de csavarintós egy…! – nem tudta befejezni, mert az ámulattól megdermedt egy pillanatra.

         Az a valaki olyan hirtelen fordult meg és tűnt el, hogy egy mellette elhaladónak az arcába mondta az utolsó hangokat. Valahogy nem is találta különösnek, hogy ez a személy ugyanúgy nézett ki, mint az előbbi, csak a test körül érzékelhető halvány barna, itt rózsaszínre váltott. Ez is mosolygott, és picit meg is érintette az arcát az ujjával. Mint egy kézfogás, villant át az agyán. Megelevenedett körülötte a hely, már szó sem volt székről vagy valami vizsgálódásról. Feltűnt, hogy mindenki, akit látott, egypetéjű ikernek tűnt, annyira hasonlítottak egymásra, de a színek, amik mint aurák vették körül őket, mégis adtak kis kapaszkodót. A rózsaszínek meleg kisugárzása pici izgalmat keltett benne, a szelíd őzbarnák érintése bizalmat, biztonságot sugárzott. Kevesen voltak a színesek, mert bár sokan elhaladtak mellette, és néhány szóval biztatták is, hogy érezze jól magát, de a legtöbbnek nem volt meg ez a vonzó külleme. Színtelenül, kedvességet próbáltak sugallni, mégis nagyon ridegek voltak. Nehéz volt a távolságokat megbecsülni, de mintha liget lett volna egyik óriásinak tűnő ajtón túl. A kis tó is megdöbbentette, egy sikátorszerű utacska végében.

         „Ballagj”! –, mondta az előbb az a valaki. Igen, az kell! Lehet, hogy ez mondta, aki félig háttal állt pár méterre, és élénken vitázott egy rózsaszínnel. Egy barna, egy rózsaszín, hasított belé. Ha igaz a hirtelen jött gondolata, akkor… A tavacska felé fordult, és a partján heverő személyt szúrta ki kísérleti alanyul. Még messze volt, de már érzékelte a finom, izgató érzést, amit a rózsaszínben tündöklő személy sugallt felé.  Eszébe jutott, hogy már vagy hatszor hallotta azt a megszólítást, hogy barátom, hát ő is úgy szólította az idegent.

         – Csodás ez a világ, kedves barátom! Idetelepedhetek melléd? – butának érezte a kérdését, de hirtelen nem tudott jobbat. – Kevés embert ismerek itt, ugye nem zavarok?

         – Természetesen nem zavarsz. Valójában mi munkakapcsolatban vagyunk, ezért sokszor fogunk még ezután is találkozni.

         Az arc finom rezdülése jóleső bizsergést gerjesztett a lelkében, és talán a bátorságának is adott kis lendületet. Ujjával megérintette a társ csupasz vállát, amitől az addig halvány rózsaszín köd pirosan villant, majd megnyugodva a szín, újra a régi lett.

         – Hogy érted, hogy munkakapcsolat van köztünk? – a szín felvillanásától újra szorongás vett rajta erőt.

         – A ti fogalmatok szerint te asztrofizikus vagy, és talán engem is ezzel a szóval illethetsz. Probléma megoldásokat keresek, amik esetleg más agyakban másként zajlanak. A problémák  maguk a változások, bár inkább úgy pontos, hogy a változások bizonytalansága.

         Royt meglepte ez a helyzet. Még hogy egy kollégával hozta össze a sors! A kérdés, ami nem hagyta nyugton, mégis kibukott belőle

         –  Itt mindenki annyira egyforma, nem túl sablonos ez? Bocs, de azt sem értem, hogy ez a gyönyörű rózsaszín a női mivoltodat jelenti?

         A kolléga, vagy kollegina olyan fergeteges nevetésbe kezdett, hogy minden arra járó küldött feléjük egy mosolyt.

         – Gyere, barátom megmutatom, amit előbb-utóbb úgyis tudnod kell.

         A hölgy – mert most már bizonyossá vált, hogy az –, a tavacska felé mutatott, majd mintha csodát művelne, kezeivel a tó tükrét függőlegesre állította,

majd integetett.  A tükör kristálytisztán mutatta őket, amitől a férfit az ájulás kerülgette. A kezét ő is emelte, a tükörkép szintén. Két teljesen egyforma idegen integetett vissza tükörképként. Ami feltűnő volt, hogy a tükörképen, a nő körül nem volt a rózsaszín aura. Roy meglepetésében szólni sem tudott, csak az arcán látszott, hogy keresi a szavakat.

         – Itt mindenkit a munkás küllemében láthatsz – magyarázta a hölgy. –  Ebben a fránya állapotban pedig még a nőiességünket is rejti az Atya.

         – De hát én hogyan lehetek… – nem tudta folytatni, mert megállt mögöttük valaki, és megérintette a vállát.

         – Megtaláltad a pártfogódat látom, – szólt, majd a hölgyhöz fordult. – Emily, ha meglátod ennek az embernek a szinapszisait, csodálkozni fogsz – majd újra Royhoz címezte. – Szükségünk lehet a segítségetekre, a fajotok géntérképe csupán egy százalékban tér el.

         Ment is tovább, nem firtatta, az az egy százalék mit jelent. Roy bámészan nézett utána, majd egy meglepő színjáték újra lenyűgözte. Néhány lépés után férfit körülvevő barnás köd beleolvadt egy várakozó hölgy rózsaszínjébe, majd a két szín finoman örvénylett egymásban, míg el ne tűntek egy ajtó mögött. Ez már a sokadik eset volt, a hölgy is felkapta a fejét minden ilyen látványra. Roy kérdezni akarta már eddig is mit jelentenek ezek az egybeolvadások, de a sok furcsaság miatt csak halkan motyogta. – Hát ezek meg hogyan?

         – A lelki sérüléseket, és a fizikai torzulásokat gyógyítják ki a közösben eltöltött élmények között. Az élet nagy ajándéka ez.

         – Azt a rendkívül erős fényű felhőt kik viselik? – mutatott a különös bokrokon túl beszélgető nőre.

         – Az a felhő nem létezik, csak a te agyad generálja a személy által kiváltott érzésed szerint. Látod, a robotok bármennyire hasonlítanak is ránk, nem gerjesztenek benned érzelmi erőket. De hát kit láttál olyan erős kisugárzással?

         – Ott túl beszélt még egy pillanattal előbb – nyújtogatta a nyakát Roy.

         – Menj közelebb hozzá, és meglátod, viszonozza-e az iránta érzett fellángolásodat. Ha nem múlik el a fénye, akkor ő is gyönyörű fényben lát majd téged.

         – De nekem nincs is fényem.

         – Dehogy nincs! – nevetett Emily. – Én is látom.

         Ray zavarba jött, az ő nevetése kicsit kényszeredettre sikerült.

         – Kíváncsi vagyok rá, majd… majd visszajövök még – intett az ujjaival, és megindult a tavacska túloldala felé.

         Kis kerülő volt, de nem vesztette szem elől az erős fényű tüneményt. Hatan is megérintették, míg a tó mellett lépkedett. Nem értette az ismerkedés miértjét, hiszen olyan volt ő is, mint a többiek. Kettős érzés játszott az idegeivel. Egyik, hogy mitől ilyen népszerű, a másik inkább kis szorongás volt, vajon annak a nőnek a színei elhalványodnak, ha összeér a tekintetük? A lépései lassultak, amikor a növényeket kerülgette, majd finom melegség futott végig az érzékein: A hölgy színe nemhogy tompult volna, hanem vad játékossággal a rózsaszín a pirosig élénkült, majd rezegve örvénylett a látvány. A különös szépség megfordult, és lassan lépkedve elindult felé.

         A finom bizsergés az agyáig hatolt, mikor összeért a kezük. Nem kellett szó, nem kellett csalfa invitálás: Mint akik rég megbeszélt randevúra jöttek, megindultak az ajtó felé, ahol eddig a párok eltűntek. Közeledve kiderült, nem ajtó az, csupán hologram, amin átlépve egy bódító illatú sötét térbe léptek. Mégsem volt ez meglepetés, olyan természetességgel ölelték egymást, mintha itt töltötték volna az eddigi életüket. A csók végtelensége alatt zsibongó idegekkel csiholták a tüzet, minden mozdulatuk egy lépcső volt a mennyekbe vivő úton. Félték az utat, lassították volna az idő múlását, tartson akár egy életen át is, de a gyönyör feloldotta feszes ritmusukat, és kigyúlt a fény a kedves kis szobában. Meztelenségük egymáshoz tapasztotta őket, ahogy néztek egymás arcába.

         – Roy – mosolyodott el a nő.

         – Kathryne – A férfi mosolyában is ámulat bujkált, bár ez csupán a hely különlegessége miatt volt.

         – Hol vagyunk, kedves, mi volt ez a varázslat odakint?

         – Nem tudom, de ez nem lehet álom, annyira valószerű minden. – Roy válasza határozottnak tűnt.

         – Mióta a kapitány bejelentette azt a hurrikánt, minden olyan képtelenségnek tűnik.

         – Nem hurrikán lehetett az, hanem ezek korbácsolták fel az óceánt – mutatott a férfi valahova ki, amerről előbb jöttek.

         – Akkor mi most egy űrhajón, vagy min lehetünk?

         – Igen, és lehet, hogy már nem is a Földön. Tiszta káosz van az agyamban. Hogy lehetnek ezek ennyire egyformák, és mi is olyanok voltunk kint. Kíváncsi vagyok, ha kimegyünk, újra olyanok leszünk?

         – Egy pillanatig bután éreztem magamat mikor észrevettem, hogy olyan lettem, mint ők, de aztán el is feledkeztem róla. –  Kathryne elhúzta a mondat végét, mint akit már egy új gondolat foglalkoztat. – Te, ők is levetik azt a formájukat, ha bejönnek ide? Úgy értem, nekik is van egy olyan… olyan emberformájú kedves arcuk?

         – Valóban, érdekes lenne látni itt bent azt az Emilyt. Biztosan nekik is van egyéni arcuk.

         – Meg ne próbáld édesem, mert kikaparom a szemedet! – lobbant fel a lány, majd olyan hevesen szívott a fiú nyakába, hogy az felszisszent.

         – Csak a kíváncsiság, ami… – nem tudta tovább mondani, mert a lány bolondos jókedvvel birkózta le kedvesét, majd a nevetésük édes lihegésbe fúlt.

         Telt az idő, mérhetetlen volt, itt megszűntek a szokásos percek, órák, eszükbe sem jutott mennyi ideje, hogy beléptek erre a furán varázsos helyre. Az ajtót nézték már, mennyire valódi, ha erről az oldalról közelítenek, de mintha az agyuk egy pillanatra kihagyott volna, a tóhoz közeli kis téren találták magukat.

         – Hogy ismerjük meg azokat, akikkel már találkoztunk? Szerinted az az Emily itt lehet ezek között? – mutatott nagyívben a tó körül társalgókra Kathryne. – Azok a nők, akikkel én beszéltem, nem mutatkoztak be. Lehet, hogy csak mi látunk mindenkit egyformának, és… Te is hallod? Ki beszél? – bújt kicsit megszeppenve Kathryne Royhoz.

         – Menjünk a laborba! Te is ezt hallod?

         – Igen, de ki beszél? Senkit sem látok, aki felénk fordulva beszélne.

         – A színes út elhoz benneteket, csak lépjetek rá – érzékelték a beszédet, ami mintha közvetlenül a tudatukba hatolt volna.

         – Gyertek! – intett egy rózsaszín árny messziről.

         Lépkedtek a fura növények közt, fel sem tűnt, hogy egy szivárványszínekbe játszó utacskán haladnak. Ahogy közelítették, egyre áttetszőbbé vált a rózsaszín köd, majd ahogy mellé értek, a mosolygó nő ismerős hangon szólalt meg.

         – Tudtam, hogy rátaláltok egymásra, és az izgalmak termében lehull rólatok a stressz okozta viszolygás. A laborba megyünk most, és megismerhetitek, miért is történt minden úgy, ahogy. A mi megjelenésünk a bolygótokon nem volt tervezett, de ha már a kényszer lehozott bennünket, meg is ajándékozott egy nem remélt életközösséggel.

         –  Véletlenül jöttetek a Földre?

         – Nem véletlen volt az, hanem két gravitációs hullám interferenciája dobott ki bennünket a kozmikus vándorútról. Nem volt annyi energiánk, hogy visszatérjünk rá, így kényszerültünk vadászútra.

         – Honnan dobott ki benneteket? – Roy fülét megütötte az egyszerű kifejezés, ami valami ismeretlen tudományos tényt takarhatott.

         – A térgörbületek határán lévő gyenge űrről beszélek. Ott az ellenhatás nyújtotta egészen kis erő is majdnem fénysebességre tudja gyorsítani az űrhajót. Azokon a csatornákon közlekednek a hajóink – volt a válasz, majd a nő még hozzátette. – Egyszer jegyeztek még csak fel ilyen esetet, hogy kidobnta onnan egy erő a mozgó anyagot.

         A színes út úgy olvadt bele a fényes terembe, hogy észre sem vették, csak amikor Emily mutatta, hogy dőljenek bele a fotelszerű alkalmatosságokba.  A kényelmes testtarás frissítően hatott. Talán még az éhségüket is elmulasztotta, de mielőtt játékosan örömködhettek volna, a helyiség új színeket vett fel, és kiderült, rajtuk kívül még vagy nyolcan ülik körbe az üvegnek tűnő sokoldalú testet.

         – Örülünk, hogy nem viselte meg az idegeiteket az emelősugár, és így méltóképp tudunk érintkezni. Az, hogy életet találtunk egy baleset miatt, nagy öröm számunkra – az óriási kristályból szólalt meg a hang, majd kicsit elmosódott arc is láthatóvá vált. Nem az a munkásarc, mint ahogy Emily jellemezte, hanem egy egészen emberi, kellemes bácsika arca. – A mi naprendszerünkben sok ősi monda él, köztük az is, hogy ötvenezer földi évvel ezelőtt nyoma veszett ebben a naprendszerben egy hajónknak. Biztosak vagyunk benne, hogy a testvéreink vagytok, még ha ilyen nagy idő telt el közben akkor is. Földi időmértékkel már öt hónapja itt tartózkodunk nálatok, így tudósanik pontosan fel tudták mérni az élőlények örökítő anyagának sajátosságait. Nem akartunk addig a hajónkra emelni embert, míg az élőlények teljes skáláját meg nem vizsgáltuk, nehogy mutációt okozzanak a hajó kvantum-hajtóművei. Egyetlen fajnál sem okozott változást, így most közvetlenül beszélhetünk egymással. Mi mindent tudunk rólatok, ami a fizikai léttel kapcsolatos, csak a társadalmi viszonyaitok érthetetlen számunkra.

         – Mi is álmélkodunk mindenen, ami itt van – szólt közbe Kathryne halkan, nem is gondolta, hogy bárki meghallja.

         – Az egyszerűségünket könnyű megismerni, bár a technikai színvonalunk sokkal kifinomultabb, mint a földi testvéreinké.

         – A tudományotok valóban csodálatos, de ami nekünk érthetetlen, hogy abban az isteni szobácskában miért láthatjuk egymást, és mi az a munkásarc, és egyáltalán miért van az? Most is csak téged látlak emberi mivoltodban, a többiek mind olyan…

         – Amikor az űrben tartózkodunk, kötelező ez a forma – jelent meg egy fiatal arc a kristályon. – Időtlen idők óta ez a törvény, csak itt a Nagy Kőben, és az izgalmak termeiben láthatják egymás valódi fizikumát az emberek.

         – Mi ez a maszk, amit viselünk? Mi értelme ennek a titokzatosságnak? –Roy értetlenül kérdezett közbe. – Ez a ködszerű körülöttünk teljesen érthetetlen. Hasonlítunk rátok, ha ezt levetjük?

         – Ezt nem lehet levetni barátom – válaszolt egy másik ember. – Ez nem egy maszk, hanem a hipnózis okozta kép, amit a pszichológusunk sugallt mindenkinek. Időnkét megerősíti, így már  stabilan semleges az egymás közti kommunikáció.

         – Valami oka csak van, mert egy magamfajta számára így semmi értelme. Miért? Miért ez a gépiesség? Olyan, mintha száműztétek volna az érzelmeket.

         – Éppen ellenkezőleg – nevettek fel többen is. – Így minden érzés szabadon látszik, még sincs féltékenység. A hosszú úton összezárva rengeteg érzelmi láng csapna össze, amibe belerokkanna a személyiség. Így csak azok látják az érzelmi színeket, akiknek szólnak.

         – Akkor ez amolyan… – Kathryne vágott közbe, mert belenyilallt egy földi társasági forma. – Akkor ez olyan… olyan, mint egy swinger klub?

          – Ezt a szót még nem értelmeztük, így nem tudom, miről beszél az én kedves rózsaszín barátom – volt a válasz.

         Roynak feltűnt, hogy az egyik rózsaszín aurájú embernek fel-felerősödik a színe, majd kis hullámzó lüktetéssel játszik, aztán elhalványul újra. A szemek is a színnel együtt csillannak, és azonnal a kő felé néznek. Kedves játéknak tűnt, de mintha semmi sem történne, észre sem vették a többiek. Jobban meg akarta nézni, miben különbözik a nő a többitől, akik sorozatban gyártott figurákként ültek ott. Kathryne is csak az erősebb színével vált ki a többiek közül, és az ismert beszédstílusától tűnt másmilyennek.

         – Az agy jelezte, hogy az újabb gravitációs hullám hamarosan áthalad rajtunk – vette vissza szót, aki a parancsnoknak tűnt. – A vizsgált objektumok  perdülete oly mértékben felgyorsult, hogy várható a szuperfeketelyuk létrejötte. Az esemény sokezer földi évvel ezelőtt már megtörtént, de a hatásai csak most lesznek érzékelhetők. Az egyetemes megfigyelőállomások közlésére hagyatkozunk.

         – Olyan erősségű lehet, mint ami kidobott benneteket a tér alagútjáról?

         – Igen, Roy barátom, vagy még annál is nagyobb, de még nem olyan pontosak a számításaink, hogy meg tudnám mondani mekkora. Lehetséges, hogy az elektromos hálózatokban zavar támad, és ha meghaladja a bűvös HD számot, akkor a föld folyékony magja nagy sebességgel meglódul, és az áramlás földregéseket okoz.

         – Kapcsolatban vagytok a földi tudományos világgal?

         – Megfigyeljük őket, de eddig még nincs kapcsolatunk. Ha szükségessé válik, figyelmeztetjük a tudóstársaitokat. – Roy ráismert a beszélőre, akit a háttérbeszélgetésekben már többen is Toddnak neveztek. Ő volt, akivel először találkozott, aki a szenzorokról beszélt. Kedves arca volt, ahogy a Nagy Kőben megjelent az ábrázata. – Amikor mi, élettannal foglakozók felvesszük a kapcsolatot a földi tudósokkal, Kathryne lehet a közvetlen kapocs, hisz neki vannak személyes ismeretségei.  Te, barátom, a beérkező adatok elemzésénél próbálj összefüggéseket keresni.

         Csoportok alakultak, kiürült a terem. Roy csapata pár emberből állt, hangoskodva tárgyalták a bejövő adatokat. A rózsaszín újra felerősödött a mellette beszélőn, aki a lelkes szakmai magyarázkodása közben egészen köze hajolt hozzá. Emily hangját ismerte fel. Finom bizsergés futott át rajta, mikor azok a felgyúló pirosba hajló színek félálomba ringatták, körül ölelték, és sodródott a mosolygó „kollégával” az izgalmak termébe.

         Az izgalmak hullámain tobzódva néha mintha Kathryne hangjai szűrődtek volna át valahonnan, egész közelről, de ölelésében a szépség és a beteljesülés istennője lihegett. A kéj mámoros tüzét, hangos tobzódását finom zene oldotta fel, észrevétlenül szédült keringő ragadta el őket, és forogtak hangosan nevetve. Mintha a hangok mögül lépett volna ki egy pár, velük forgott, nevetésük a zene részévé vált.  A párok kibontakozva új párba állva játékosan lendültek, amikor idegesítő zizegéssé silányult a zene, és megszólalt a parancsnok hangja.

         – Azonnal indulnunk kell, hogy időben elérjük a helyet, ahonnan az érkező gravitációs hullám feldobhat bennünket  térgörbületek határára.

         Kathryne Roy-al lejtett még, amikor látták, ahogy a másik pár, Emily és Todd is lassan távolodva még tesz egy kört, majd a finom, színes köd eltakarja őket.

*

         Az óceánjáró furcsán megremegett, senki sem értette mi történhetett, hisz a nap gyönyörűen sütött, a tengeren is csak a finom hullámok futottak.

Mintha másik nap gyúlt volna az égen, egy színesen pompázó fényes gömb távolodott. Kathryne és Roy egymást ölelve a hajó legmagasabb pontjáról nézték a távolodó fényt.

         – Elmentek.

         – El – mondta elhaló hangon a lány, és finoman a fiú nyakába csókolt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.