Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Reális mászkálás

 

Óriási port verve fordult be a kocsi az udvarra. Az a fél perc örök időnek tűnt, amíg kivágódott az ajtó, majd egy Barbi babából és egy Vastagmargóból összegyúrt nő lépett ki az autóból. Azonnal feltűnt rajta valami, ami nagyon zavaró volt, de csak amikor már közeledett a főbejárathoz, a férfi akkor vette észre, hogy a lábai nem érnek le a földre. Ugyanúgy lépkedett, mint bármelyik nő, aki már megfordult a férfi udvarában, még a karja is lengett, amelyik szabadon volt, mert a másikon egy lakkozott női retikül lógott, ami viszont megint csak feltűnő volt. Nagy volt! Túl nagy. Kecsesen lóbálózott a szíjon, de mégis minden lengésnél a sarka kis csíkot rajzolt a porba.

            – Na, mi van, tán beragadt a riglid, és nem tudsz kijönni elém? – kiabált a férfinek, aki éppen az ablakon kihajolva virágokat locsolt a balkonon.

            – Ugyan már, csak olyan vékonyan folyik a víz… Máris jövök! Egyébként nyitva az ajtó.

            – Van kutyád?

            – Nincs. Ez a ház maga a nyugalom.

            A nő, mint egy szépségkirálynő tett néhány lépést, majd kecsesen ringatva a fenekét fellépkedett a padláslétrán úgy, hogy egy újjal sem ért semmihez.

            – Vadászsólymaid vannak?

            – Ugyan már!

            – Görényeid?

            – Még verebem sincs… egerem sincs… oroszlánom sincs.

            – Még szép, hogy nincs oroszlánod – nevetett a nő – leette volna a fejedet. – Ezt a biciklit nagyapádtól örökölted? – ugrott le könnyedén a padlásról a falhoz állított kerékpár mellé.

            – Dehogy! Azzal nyertem tavaly országos bajnokságot.

            – Ezzel? – húzta el száját a szépség, majd úgy tűnt, azért emelte fel a szemöldökét, hogy el ne nevesse magát.

            – Mosómedvéd sincs?

            – Nincs, én mosok magamra – a férfi már unta az egészet, valami másra szerette volna terelni a szót, de a víz nem akart kifogyni a kannából, hogy végre befejezhetné már a locsolást.

            A nő lehajolt, letette a táskáját a földre, majd amikor kattintotta a csatot, hogy lenyíljon egyik fele, hirtelen a blúza alól kibuggyantak a mellei. Először mintha az állával vissza akarta volna terelni őket, de meggondolta magát. Felegyenesedett, a férfi felé fordult, majd az ujjával elhúzta magától a blúzát a másik kezével finoman megemelte az egyiket, és az visszacsusszant a ruha alá. Azután a másikkal is megismételte, és közben, mintha magyarázkodna, a férfi szemébe nézett – Tudod, mennyi dolog van ezekkel!

             A megszólított válaszolni akart, de nem volt ideje, mert a nő leguggolt, és szétrántotta a táska száját. Mintha valami folyadék ömlött volna ki, tízesével, egymáson taposva vagy ötszáz kisliba próbált kiszabadulni a táskából. A fél udvart betöltő regiment ugyanazzal a lendülettel megindult a szomszéd ház falának.  A férfiben megállt az ütő, várta a pillanatot, amikor nekivágódnak a betonnak, és agyontapossák egymást, de nem jött el az a pillanat, mert a táskából utoljára egy terelőkutya ugrott ki, és már kerülte is az aprójószágot. Odaállt a falhoz, feltartotta a két első mancsát, és a zöldes-sárgás folt megtorpant. A libák mintha leültek volna, lábaikat maguk elé tolták, ahogy a kisgyerekek, a nyakukat kinyújtották, majd minden szem a kutya lábaira meredt. Honnan, honnan nem, de az eb mancsaiban csilingelő bilincs termett, azt ingatta, és közben egyik szemével lesett a karikán át. Egy pillanatra akkora csend lett, amekkora csak a világ keletkezése előtt, a Nagy-bumm előtt néhány ezred másodperce lehetett.

            ...és akkor! Akkor a kutya pislantott egyet és kétszázötven torokból felhangzott Rossini Cat duettjének első nyávogása, majd amikor a kutya a másik szemével is csapott egyet, kétszázötven torokból hangzott a válasz – míau!

            Ekkor borult még csak fel igazán a világ. A férfi előbb nem akarta mondani, hogy bár neki nincs kutyája, de a Cézár, a Kisöccs kutyája be van csukva az ólba, nehogy elcsámborogjon. A második míaura szegény németjuhász, mintha megőrült volna, tombolva ugatott, és lehetett hallani, ahogy a fogaival tépi le a deszkákat az ajtóról. A nő gyönyörű arca kéjes vigyorba ment át, majd megindult a hangok irányába. Még hátrafordulva a férfi felé, kicsit csúfondároskodva odavetette: – A báránykád béget.

            Az az átkozott víz még mindig folyt a kannából. Orchideák, pipacsok keveredtek észrevétlenül az ismerős muskátlik közé, meg két búzavirág is kókadtan tolakodott. Kicsit örült, hogy még azokra is jut víz, de úgy őszintém, nagyon abbahagyta volna már.

A nő csak kiabálta, hogy „bárány vagyok kos gyerek, előjönni nem merek" és egy karnyi vastag láncon húzta maga mögött a kutyát, aminek a lábai maga alá voltak tekeredve, csúszott, mint egy szánkó. A miáu mintha játékos hangzavarba ment volna át, a libák próbáltak felugrálni a kutya hátára. Amikor a nő közelebb ért, átkarolta a fát, és a láncot körbevéve, kikötötte a németjuhászt.

            – Szereted a majonézes talpfát? –Toppant oda a virágok mellé, és az ujjával megcsikizte a férfi ádámcsutkáját.

            – Túrósan? – kérdezett vissza amaz, kicsit kötözködőnek akart látszani.

            – Hoppá! A tejet szereted?

            – Azt igen – és önkéntelenül is a nő melleire tévedt a tekintete, szét is folyt a víz.

            – Hát akkor!? – és akkor a nő felvette a nagy táskát a földről, a balkon virágjai fölé emelte úgy, hagy a szája volt lefelé. – Az még száraz! – bökött a fejével a szélső cserépre, aztán megrázogatta a táskát majd emelte, emelte,… a férfi csak arra eszmélt, hogy egy kecske majdnem kirúgja a kannát a kezéből.

            – Ne már – kiáltott fel, mert a kecske a legszebb virágot kezdte azonnal legelni.

            – Azt mondtad, szereted a tejet. – A nő földre dobta a táskát, oldalra fordítva a fejét bedugta a kecske alá, és elkezdte szopni. – Most te! – nézett biztatón, amikor már nem bírta levegő nélkül. – No!

             Eddig azt hitte, csak egy jó alakú, festékkel vakolt nőszemély űz vele csúfot, de így közelről, szinte érintve a homlokát rádöbbent, ilyen gyönyörűséget még életében nem látott. Nem csak a hangja volt biztató, de a szemei is, a szája is, és amikor a hajába túrt, hogy szopja csak meg nyugodtan a kecskét, olyan bájos zsibbadás áradt az ujjaiból, hogy megint mellé ment a víz. Honnan jön ez az átkozott sok szomjas virág? Jól emlékezett, neki csak a muskátlijai voltak, meg a kaktuszok, de most… és ez a rothadt kanna sem akar már kiürülni.

            – No! – szólt a biztatás újból.

            A férfi kicsit viszolyogva oldalra fordította a fejét, mint előbb a nő, és elkezdett cuppogva szopni.

            – Na, látod, az összes a tied! – kiáltott fel a nő, és mintha drukkolna, minél tovább sikerüljön egy levegővel, még lihegett is, hogy a ritmust diktálja.

            Szemeivel látta, hogy a kannából össze-vissza locsog a víz, de nem tudta a száját levenni a csecsről, csak szívta, szívta. Érezte, hogy a hajában túrnak az ujjak, a fülét mintha hosszan kihúzták volna és az gumiként csattan vissza a halántékához.

            – Ezt nem is mondtad – matatott hajában a nő, és mintha kis kattanás lökött volna a fején, ki is freccsent a tej a szájából. – Te Münchauzen rokon vagy úgy nézem.

            – Mit? – kérdezte, miközben hosszú ujjak próbálták a másik csecset is bepréselni a szájába.

            – Hogy ajtót szereltettél a fejedre. Kinyithatom?

            Bólogatni próbált, de alig sikerült, mert a két csecsből úgy dőlt a tej, alig győzte nyelni.

            – Juj! – Sikoltott a nő, és félrekapta az arcát, nehogy a kicsapó gőz betakarja. – Miért nem mondtad meg, hogy ittál? Ez legalább két feles volt, ami kiszökött, már fürdik is a szélben – nézett a pára-felhő után.

            Hiába akarta kihúzni a fejét, a csecsek csak köpték az amúgy nagyon finom italt, de a száját, mintha biztonsági zár lett volna rajta, nem bírta szétnyitni.

            A kis ajtócska a feje tetején nyikorogva kitárult, a nő vékony ujjai benyúltak. Mindjárt az első fiókot nagy vihogással lökte vissza a nő.

            – Ezek voltak a csajaid?

            – Nem, csak ismertem őket – végre meg tudott szólalni, mert rászállt egy icipici robotrepülő a kecske tőgyére, majd kilépett belőle két apró robotemberke.             Egyik belevágott a férfi orrába, a másik pedig kirántotta a két csecset a szájából, aztán belelökték hirtelen a repülő tankjának két csövébe, majd átkarolva azt, fejni kezdték.

            – Ne kábíts! Ha nem lettél volna szerelmes beléjük, nem lennének itt az emlékeik.

            – Csak tévedések voltak.

            – Ebben mi van? – rántotta ki a következő fiókot.

            – A szakmám összes csínja-bínja.

            –Ebbe?

            – Az emlékeim.

            – Hát ebbe? – Billegetett meg egy fiókot az ujjával a nő.

            – Abban a szálak vannak, amikkel azokhoz kötődöm, akik sokat jelentenek nekem.

            – Csak úgy, tele van szálakkal?

            – Igen, szép színes szálak.

            – És ezek? – nyúltak mélyre az ujjak.

            – Ne! – üvöltötte el magát a férfi, amikor érezte, az ujjak ki akarják piszkálni a két legbelső fiókot.

            – Lá lá lá-lálálá – nevetett a nő, és próbálta beakasztani az ujját, az agy legmélyebb fiókjaiba.

            – Ne! – rántotta el a fejét, és a még mindig félig lévő kannával úgy vágta fejbe a kecskét, hogy az lefordult a balkonról, magával sodorva az idegen virágokat is.

A nő csak vihorászott, a két picike robotember meg próbálta kivonszolni a kecske alól a repülőt.

            – Most mi van? Mik azok a rettenetesen nagy titkok, amiket ott legbelül dugdosol?

            – Nem titkok azok, csak a hitem a bal fiókban, a mellette lévőben meg az álmaim.

            – Mutasd meg őket!

            – Azok nem vásári dolgok, és én sem vagyok mutatványos. Azok közt nem szabad csak úgy mászkálni.

            – Pedig igenis reális lenne.

            – Az álmaimban semmiféle mászkálás nem reális.

            – Nem mutatod? – komorult el a nő, miközben a kanna alá tartva dörzsölte össze a kezeit.

            Megtörölközött a kecske szakállában, majd amikor a táskáját akarta felvenni a betonról véletlenül hátranézett.

            – Hol az autóm?

            – Az előbb még ott volt – válaszolt tétovázva a férfi, ő sem értette, hova tűnhetett el ilyen gyorsan.

            – Megzabálta a kutyád!

            Nevetve akart válaszolni, mert ekkora butaságot el nem tudott volna képzelni. Bambán nézelődött ő is fél szemmel, mert mióta kevesebb lett a virág, majd az összes vizet mellé locsolta.

            – Ó, én autózabáló ebem – próbált semleges vizekre evezni, de a rejtély továbbra is rejtély maradt.

            A nő, nem durván, de határozottan újra odanyúlt a férfi fején levő ajtóhoz és becsapta. Nem is nézett hátra, úgy ment a fáig, ahol a kutyával játszottak a libák. A libusok a szárnyukba akasztották a vastag láncot, és pörgették a végén lógó óriási ebet. Puffant a kutya amikor elengedték, mert a gazdájuk szinte arrébb fújta őket.

            A nő csak fogta a kutya farkát, megemelte, és rázogatta. Néhány másodperc után csörömpöléssel potyogtak a színes vasdarabok a torkából. Akkora halommá növekedett az alaktalan tömeg, hogy a kutyát arrébb kellett vinni és ott rázni, hogy az utolsó darab is visszajöjjön belőle.

            Néhány perc múlva ledobta a kutyát, széthajtogatta az összegyűrt lemezeket, és amíg a másik nem figyelt, – mert a fején lévő ajtót akarta beriglizni, – össze is rakta az elemeket. Amikor a férfi visszafordult, már az ajtót nyitogatta, nem csikorog-e, majd egy fókabőrrel próbálta a régi fényt elővarázsolni a festésen.

            – Még mindig azt mondod, hogy nem reális?

            – Az álmaimat hagyd! – kezdett kijönni a béketűrésből a férfi.

            – Pedig én reméltem, hogy ez egy reális mászkálás lesz. Csak úgy, lazán… – aztán bevágta magát az autóba, becsapta az ajtót, és egy helyben pörgött maga körül vagy húszat, majd rettenetes port kavarva, kilőtt a dűlőúton.

            A hullának látszó kecske hirtelen felállt majd a libák előtt, mint ahogy egy kecskéhez illik, ugrálva nekiiramodott a kocsi után, hátul a terelőkutya zárta a sort. Szinte hihetetlen volt, hogy a tízcentis pici libák győzték vele a tempót, bár ahogy az utolsó pillanatban feltűnt a férfinek, a sok nyávogástól, legalább fele macskává változott.

            Kegyetlen port kavart a nyári zivatar előszele, mind visszahozta a dűlőútról, be az udvarba. Szerencsére éppen akkor a kannából is kifogyott a víz, így azonnal be is csukhatta az ablak mindkét szárnyát. Kívül tombolt a szél, jó volt behúzódva csendben leülni a fotelbe. Nagy levegőket vett, mert ez a megveszekedett fantáziálás egészen kimerítette. Oda is nyúlt a fejéhez, ahol azt a kis ajtócskát képzelte előbb. Mintha érzékenyebb lett volna ott, és ki lehetett tapintani a zárnak a helyét is, bár lehet, hogy csak úgy hiszi, – mosolyodott el.

            A zivatarból nem lett semmi, csupán az erős szél jelezte, a közelben eshetett is. Eszébe jutott a kutya, gondolta kiengedi, mert hamarosan jön a Kisöccs is, és ő nem szereti, ha be van csukva a Cézár.  Kilépett az udvarra, meglepetésére rávakkantott a kutya. Még most is ki volt kötve a fához a karvastagságú lánccal, amivel a nő elővezette előbb. Úgy ragyogott az a lánc, mintha üvegből lett volna, de a csörgése, amikor kutya megrántotta, erős, fémhangú volt. Csak ténfergett, egyszerűen bolondnak érezte magát. A hátsó udvar felé fordult, tudni akarta, hogy néz ki az ól, amikor a kamra sarkánál befordult a kis robotrepülő, két liba tolta, és amikor elzúgtak mellette, látta a két kis robotembert, ahogy kurblival hajtják a légcsavart. Nem értette, nem hitte az egészet.  Átment a fa túloldalára, lássa, hol van összecsatolva a lánc, de minden szem tökéletes volt, sehol egy kezdő szem, vagy egy csat, kapocs, esetleg más.

            A semmiben lebegő gondolatait halk nevetés zavarta meg. Szétnézett honnan a hang, de mozdulatlan volt minden, nem látott senkit, csak ahol előbb a kutyát rázta a nő, ott lógott egy fólia az ágról. Az sem volt ott még délelőtt, biztosan a szél hozta, morfondírozott, és leakasztotta. Amikor megfordította, még a szívverése is megállt. A nő nézett vissza rá. Nem úgy, ahogy egy fényképről, vagy festményről, hanem mint a valóságban.         Kicsit elmosolyodott a gyönyörű száj, majd mintha véletlen lenne, a szellő az arcára tapasztotta a fóliát és érezte, ahogy a száj rátapad az övére, majd nagyon is valóságosan megcsókolja.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.